Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Imrehegy

Itt születtem

 

Emlékeimbe gyermekéveim.

Gondolatom gyakran haza repít.

Emlékszem szívesen e kedves tájra.

A kicsiny falura, a kis tanyára.

 

A ház miben lassan felcseperedtünk.

Anyánk, ki mindig ott volt mellettünk.

Az út, min port rúgva rohantunk előre.

Vissza nézek most, egy kicsinyke időre…

 

Még áll az iskolánk, de már nem cseng a csengő.

Az udvaron csend van, ott már csak gaz nő.

Nem cseng az udvaron gyermeki ének.

Nincsenek ott a régi csibészek…

 

Ott áll a templom, mi nem templom többé.

Helyette új van, a régi csak emlék.

Nem itt szól már imára az emberek szája.

Az új templom őket a faluban várja.

 

Megújult azóta, szinte már minden.

Még is, mintha el sem mentem volna innen.

Hazajőve sorra köszönnek az utcán.

S az idősek mondják, „te vagy a Nemes lány!”

 

Úgy jövök vissza, mint mikor régen.

Toltuk a bringát a kövesút szélen.

Nevettünk vígan iskola után.

A régi buszmegállónál volt a végállomás.

 

Beültünk oda, hárman-négyen.

Örültünk, hogy az napra a sulinak vége.

Tizenévesen azt hittük örökké így lesz.

Ma már tudom, csak szép emlékek.

 

De jó volt együtt az erdőt bejárni!

Számháborúzni, vagy hó csatázni.

Szánkózni a pappal, a Trabant után kötve.

Drága Misi bácsi, néha elhagyott bennünket.

 

De élveztük azt is, ha az árokba borultunk.

Vagy mikor a Mókus őrssel, az indulót daloltuk.

 Mikor a kúlturban farsang előtt.

Magdi néni egy színdarabot tanított be épp.

 

Úgy tanultunk, hogy észre sem vettük.

A tanítóinkat tiszteltük, szerettük.

Anyáinkként istápoltak minket.

Nem csak tanítottak, szülőként neveltek.

 

Jó így néha vissza-vissza nézni.

Jó egy kicsit emléket idézni.

Nem feledni el, hogy honnan jöttem.

Nem feledni azokat, kikkel felnőttem.

 

Szüret idején

 

Túl a falun, a major mellett.

Áll az öreg borpince telep.

Minden évben szüret idejében.

Tüsténkedtek ott az emberek.

 

Hordták a sok szőlőt mind leadni.

Csettegőkkel, traktorokkal is.

Csattogtak a csillék a platón fent.

Billegtek a vas konténerek.

 

A szőlőket szüretelők járták.

Kalákában zajlott a szüret.

Ki-ki ment a szomszédjához szedni.

Összetartottak az emberek.

 

Otthon a fazékban főtt az ebéd.

Mert mindenkit a gazda ebédeltetett.

Egy jó gulyással, vagy székelykáposztával.

Még gyorsabban jártak a szorgos kezek.

 

Nem volt kérdés, ki hova megy másnap.

Oda ahol más az nap szedett.

Segítségért, segítségbe mentek.

Senki sem elégedetlenkedett.

 

A szőlőben hangos volt a munka.

Csipkedték egymást az emberek.

Jó nagyokat nevettünk a viccen.

Vagy, ha valaki a sorba beesett.

 

Néha az öregek énekelni kezdtek.

Hallgattuk a nótát csendesen.

A sor végén ki a szőlőt taposta.

Kis híján táncra kerekedett.

 

S ha délutánra elfáradva voltunk.

A hangulat akkor sem hagyott alább.

A puttonyosokat egrecéroztattuk.

Hogy haladjanak, futás-futás!

 

Persze nem bántásból, hisz tudtuk mi is.

A puttony volt a legnehezebb.

De még is jó volt csipkelődni.

Az idő is gyorsabban elszaladt vele.

 

Otthon

 

Rekkenő hőség, tüzel a nap.

Forró a homok a talpam alatt.

Süti a lábam, égeti.

De most ez is jól esik.

 

A fák hűsében baktatok haza.

A szülői házhoz már vár a tanya.

Szeretek nyáron ide kijönni.

Otthon lenni, itthon, Imrehegyen.

 

Lecsendesült életem szabad napjait,

itt élem mostanság.

Nyugalmat árasztanak rám a fák.

Az erdőben tekeregve minden bajom

könnyebben feledem el.

 

Van, hogy csak leülök.

A semmittevés előhoz belőlem,

számtalan gondolatot.

Hallgatom a csendet.

A fák susogó hangját.

A finom neszeket.

 

Itt béke van, és nyugalom!

Senki nem szól hozzám,

sem halkan, sem hangosan.

Mintha megállna az idő.

Most nem rohan.

 

Lassan visszaindulok.

Vissza a ház felé.

De leülök még a domboldalon.

Az erdő szélen a fű közé.

Itt ültünk régen is mindig,

 

De most innen a ház olyan kicsi.

Mintha az évek alatt összébb ment volna.

Nem nagyon csak egy kicsit.

Mennyi szép emlék köt, ide haza.

 

Mennyi régi álom, mennyi szép remény.

A felhőket nézve, dereng egy régi kép.

Ide vissza soha nem rossz szívvel gondolok.

Gyermekként, és most is ez az otthonom.

 

Most az itt hont, ha más is jelenti.

Ide jövök haza, bánatot feledni.

Ide hozom a fiam egyszerűnek lenni.

Az egyszerűséget megszerettetni.

 

Meg tanul itt mindent másként látni,

Meg tanul önzetlenül másokkal bánni.

Nemes egyszerűség, jó szív, tiszta lélek.

Ezt kaptam itthonról, mást neki sem kérek.

 

Haza érve

 

Ma anyám házához haza érve, átváltva az ütemet,

egy fokkal megnyugtatva a szívemet,

a levegőt beszívva, ittam magamba a környék illatát.

Gyönyörű ruhát húztak magukra a fák,

s mi ékszerük volt mind magukra aggatták.

 

Az akácok illata mámorító!

Körülöttük méhek zsongnak körbe.

A hófehér kukucska vonza oda őket.

Mint menyasszonyok ruhája,

messziről virít a sok fehér virágfüzér.

 

Méheink mintha minden sziromra,

csókot adnának, miközben nektárját

gyűjtik össze épp.

A réten nyíló árvalányhaj, már hullámzik a szélben.

Közé le fekve a fűbe, magam újra gyermeknek érzem.

 

Cirógatja arcom, felettem a nap ragyog.

Még nem éget, csak virít lágyan, mint tavaszkor ilyen tájban.

Behunyom a szemem és arra gondolok,

milyen jó lenne így maradni!

 

Csukott szemmel, hogy ne lássam a világ gondjait.

Vagy azt, ami engem nem boldogít.

Maradni itt a földön heverve, mint nehéz kő

mit föntről leejtve a föld pora állított meg.

 

Levetve magamról a tehert,

könnyek nélkül gondolom át mindennapjaim.

S most csak egy dolog van, amin keseregni tudok,

hogy van, aki nem ért, s ezért rám önti saját dühét.

Mert azt hiszi nekem jobb.

 

Ha elmondom neki mi a valóság,

azt sem hiszi tiszta szívvel el.

Én meg úgy érzem, magyarázkodok,

pedig magyarázatot sem érdemel.

 

Nem tettem olyat az életben, miért

nem fizettem volna meg duplán.

S volt, hogy akkor is vert az Isten,

mikor nem szolgáltam rá.

 

Nem akartam én mást sosem,

csak egyszerű, szép életet.

Most mégis egyedül tengődök,

s merengek az életen.

 

Próbálok még mindig bízni, hogy

az Isten ki elvesz, majd egyszer ad is.

S megmutatja, hogy rosszra,

 jó jön, s lesz még boldog nap is.

 

Hiszem, hogy egyszer,

ki most rosszat gondol rólam.

Megért, és szó nélkül

kér bocsánatot.

 

Mert nem tudja senki milyen ez az élet,

míg nem éli át minden napom.

Volt már ilyen, hogy ki bántott,

sem vitte jobb felé a sors.

 

S miután tudott a másik oldalon is látni,

 onnantól már engem igazolt.

Mindenki tudom úgy sem ért meg,

de nem mindenki szava érdekel.

 

Csak azok tudják, kiket igazán szeretek,

kikkel tengetem a napjaim.

Szeretném, hogy tényleg tudják,

 így vagyok az igazi.

 

Ölelő karod közt...

 

Ma, mint régen gyerekkoromban,

anyámhoz szaladtam, kínzó fájdalomban.

De most nem egy horzsolás,

vagy egy ütés volt az ok.

A mellkasom alatt verő szívem az,

mi fájdalmasan sajog.

Letérdelve eléd, fejem öledbe hajtva sírtam el bajom,

sírtál te is, hisz neked is fáj a bánatom.

Térdelve előtted, kiöntöm a szívem,

Te azt mondtad,

" - Most figyeljél szépen!

Kislányom! Tudom a bajod neked! "

Arcodhoz fordulva, a szemedbe nézve,

azt vártam ki oktatól.

E helyett két kezed az öledbe téve,

folytattad a mondatot.

" Ha mindig másnak akarsz megfelelni,

megőrülsz, mert eleget nem tehetsz!

Ne akarj mást, csak magatoknak élni,

és előbb-utóbb a boldogságod megtalálod!

Te jó vagy lányom, ne sírjál!

Másokra, ne hallgassál!

Ha tiszta a lelkiismeret,

ne kínlódj egy rossznyelvű emberen!

Mutasd meg, hogy büszke vagy!

Hogy az anyád lánya vagy!

Ne engedd, hogy bárki bántson,

fel a fejjel édes lányom!"

Aztán a kezére csókot adtam,

ő mindig ott van, ha kell nekem a bajban.

Most, hogy az önbizalmam hagyott cserbe,

azt is egyszerűen megfelelte.

A fejemet felemelem!

Szavaidat megszívlelem!

Nem kergetek vágyakat,

majd ha akar, rám akad.

 

Az én anyám

 

Az én anyám, ha fa lenne, hat ága volna.

Három ága oly korán elhalódott róla.

De a maradék hármat, gondosan nevelte.

Egyiket a másik után, termésig növelte.

Minden ága hajtott már, egyet, egyet, kettőt.

Nevelgeti azt is, míg szépen lassan meg nő.

Bár ezekkel neki már kevesebb a gondja.

De az éltető erőt, magából, beléjük ontja.

Az én anyám, ha fa lenne, folyton virágozna.

Tavasztól-télig, virágba borulna.

Nem másért, csak azért, hogyha ága sírna.

Gyönyörű virágaival vigasztalni tudja.

Az én anyámnak három lánya, hálás mindenért!

Azt szeretnénk, amíg élnénk, foghatnánk kezét!

Áldott kezét megcsókolnánk, mindenért, mit vele tett.

Hisz megköszönni úgysem győzzük, azt, hogy minket felnevelt.

Az én anyámnak ráncos keze, cserepes a tenyere.

De hogyha kell, megsimítva, szeretetet ad vele.

Nincs puhább kéz, mi megsimítja arcomat!

Nincs puhább ajak, mi homlokomra csókot ad!

 

Anyák napján

 

Anyák napján, mindig haza megyek,

Édesanyám verset írtam neked,

Kezemben egy csokor szép virág,

S szavalok neked, mint egy kisdiák.

 

Ó, mennyire áldalak én téged!

Hogy becsülettel felneveltél minket.

A kezed rólunk, soha le nem vetted,

Hogy bánatod is értünk elfeledted.

 

Az életed is adtad volna értünk,

Többet adtál, mint amennyit kértünk.

S nem törődtél magaddal sosem,

Csak azt nézted, hogy nekünk, jó legyen.

 

Most, az unokáid terelgeted,

Róluk sem, a szemed le nem veszed.

Úgy vigyázol rájuk pontosan,

Mint velünk tetted régen, gondosan.

 

Ma hozzád megyek, drága, jó anyám!

Megköszönni mit adtál az évek során.

Fejemet az öledbe hajtom,

Öreg kezed meg simítja arcom.

 

Ilyenkor, mintha megint gyerek lennék,

Elő tőr a régi, sok szép emlék.

S meghálálni tán soha nem tudom,

Hogy ma azt mondhatom, szép volt a gyerekkorom.

 

Bár csak tudnám, a felét visszaadni,

De te nem engeded, mert nem szeretsz kapni.

Beéred azzal, hogy itt vagyunk neked,

Azt mondod, az életed így kerek.

 

Hát engedd még is! Csak, hogy szavakkal mondjam!

Hogy mennyit érsz, hogy milyen jó, hogy itt vagy!

És azt kívánom, legyél nekünk még soká!

Boldog Anyák napját Édesanyám!

 

Gyermekkorom

 

Mikor, gyermek voltam,

soha nem gondoltam.

Hogy majd egyszer leírom,

 a gyermekkorom papíron.

 

Mindig arról beszéltünk,

milyen lesz, ha megnövünk.

Felnőtté válni, az volt a cél,

 mert a gyereknek, nem nő babér.

 

Pedig anyu mindig mondta,

a felnőtteknek több a gondja.

Ne siessetek felnőni!

Csak akarjatok gyerek lenni.

 

Gyermekkori szép emlékek,

bevillanó, régi képek.

Csilingelő nevetés,

nyáresőben repkedés.

 

Nem számított pocsolya,

volt benne nagy dagonya.

Árkon-bokron mehettünk,

és gyerekek lehettünk.

 

Mezit lábbal szaladtunk,

az út porát kotortuk.

Túrtuk a földet,

hogy a vakond megirigyelt.

 

A homokbánya ott fent,

az volt a minden.

Ugráltunk, és ástunk,

a falon csúsztunk-másztunk.

 

Nagy melegben, ha tetszett,

az erdő hűse rejtett.

Szedtünk tücsköt - bogarat,

s láttunk néha vadakat.

 

Fára másztunk, ott tanyáztunk,

a huncutságot megcsináltuk.

Mi, és még pár gyerek,

forgattunk egy üveget.

 

Amerre a nyaka állt,

az vetett le egy ruhát.

És akin már ruha sem maradt,

az, az útig szaladt.

 

De, lehettünk bár

csintalanok!

Elláttunk sok

feladatot.

 

Egész nyáron dolgoztunk,

de sohasem duzzogtunk.

Ha kész volt a munka,

mentünk a dolgunkra.

 

Várt a sok-sok játék,

vagy a csínytevés.

De a határt tudtuk,

nem volt tévedés.

 

Télen hó csatáztunk,

épült, a hóember.

Hó angyalt csináltunk

repkedő kezekkel.

 

Ha jött a karácsony,

együtt volt a család.

Az ünnepre várva,

mindenki mást csinált.

 

Kötöttük a cukrot,

fűztük a láncot.

A pattogatott kukorica,

hó pehelynek látszott.

 

Együtt csináltuk

a fára a díszeket.

És együtt kívántunk,

Boldog ünnepeket.

 

Elmúlt a gyerekkor,

már nem olyan az ünnep.

De a legszebb része volt

az életemnek.

 

Anyám!

Drága Istenem!

Egy óriásit kérek!

Az Édesanyámat, soká tartsd meg nékem!

Hadd öleljem még, hadd szeressem soká!

Vigyázz rá, hogy legyen, minél tovább Anyám!

Drága Anyám!

Vigyáz rád a jó Isten!

Vigyáz rád, hogy szerethessél még minket!

És, hogy mi is viszont szerethessünk.

Hogy még néha együtt nevethessünk.

Kell a hangod, kedves aggódásod!

Jó tanácsod, néha korholásod!

Kell a karod átölelő ereje!

Öreg kezed simogató melege!

Ráncos arcodon, a megvillanó mosoly!

Apró termeted, mellyel oly sokat dolgozol!

Kell minden!

Minden ami Te vagy!

Csak minket kérlek, még soká el ne hagyj!!!