Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részletek a "Barátok"című kőnyvből

2014.02.07

 

 

Írok

 

Néha zárkózottan, néha nyitottan.

Néha szomorúan, néha kifogytan.

Néha tele vagyok hévvel, szenvedéllyel.

Néha megáldottan hittel, és erénnyel.

 

Néha alpárian, néha fellengzősen.

Néha büszkén, néha szenvedősen.

Néha jó lenne álcázni az igazt,

Néha jó lenne, másként kapni vigaszt.

 

 

A bor

 

Borban, az öröm, s a derű.

Vele az est nem keserű.

Vidít és nótára fakaszt.

Szomorúnak ad vigaszt.

 

Borban az íz, a zamat.

Vele az ebéd még finomabb.

Megkönnyíti a jóllakottat.

Feldobja a fáradottat.

 

Borban a szín, a vigalom.

Nem csitít senkit, ki ihatott.

Buzdítja a szendét a táncra.

Ropja a zenére bátran.

 

Borban a szó, az igazság.

Nem tartva szájat, titkot tár.

Igazmondásra bír, ki nem tudja.

Mennyit kortyolhat a kancsóba.

 

Borban a félszegség, a fájdalom.

Elő jön tőle, sok bántalom.

Nehezen csitul, ki megbántva van.

Reggelre kialudva, nincsen harag.

 

Borban az erő, az izom.

Ha nem bír magával, ki ivott.

Azt gondolja, ő a legerősebb.

Másnap, monokli jelzi, van erősebb.

 

Borban a romlás, a nyomor.

Ha nem tartva mértéket.

Vagy vödör a mértéke.

Ha nem iszik, hanem vedel.

 

Borban a szép, a szerelem.

Feloldva gátlást, vonz szíveket.

Egymást meglelve, ölelve.

Fesztelenül, egymásba merül.

 

Bor, legyen édes, vagy száraz.

Szétárad testedben, szádban.

Az íze mindenkit másra sarkal.

Míg bor van, nincs baj.

 

Pincesorok

 

Tavaszi szél, lenge szellő,

Szabad szívet rabul ejtő.

Madár ének, langy fuvallat.

Lábam alá, járt utat ad.

 

Hív magával:- Gyere velem!

Itt a tavasz, sétálj velem!

Gyere, gyere, megmutatom,

mi rejlik a domboldalon.

 

Császártöltés, kicsiny falu.

Felfedezek mindent, mi új.

Lágy szellő visz, húz a dombra.

Felkaptatok a Kis sorra.

 

Szűkös utca, pincék sorra.

Lenézek, mit látok onnan.

Tőzegtavak fénylenek túlról.

Bújócskáznak a bokrokból.

 

Visz a lábam, megyek tovább.

A Káposztás sor az új állomás.

Innen fentről lenézve,

a falu köszön vissza nékem.

 

 Velem szemben a templom tornya.

Delet kong a harang nyomban.

Hangját viszi a szél messzire.

De a Bágernál a vízhang visszaüzen.

 

Még a harangszó is tudja, hol a határ.

A vízparton, vigyázba áll.

Hajósra a harangunk szava, nem ér.

A Bágernál, inkább visszafordul felénk.

 

Én, csak a legendát ismerem.

Ahogy mesélték, tős töltési emberek.

Hogy a hajósiak mély árkot ástak,

hogy a harangok hangja, ne menjen által.

 

Tovább megyek utamon.

A falun keresztül kajtatok.

És egy kis utcába térve,

a Nagy káptalan sorra érek.

 

Itt is pincék állnak szépen.

Öregen, de büszkeségben.

Bemélyedve a falakba,

bornak, hűs otthont adva.

 

Íves ajtók, tégla boltok.

Présházakkal, kis szobákkal.

Hogy a bort szerető vándor, ki a faluba betér.

Kapjon egy estére szállást a feje felé.

 

Kacskaringós pincesor, vadregényes, megkapó.

Akármerre nézek, nem látok csak szépet.

Vadszőlő mászik a falakra.

Nem is tudjuk, mi rejlik alatta.

 

Szép lassan, megindulok haza.

A nap fénye nyugodni tér hamar.

Balra, a tavakon túl,

vörös fénye a vizekre hull.

 

Est borul, e csodás tájra.

Pincékre, tavakra, fákra.

Darvak térnek aludni a nádba.

Miközben szól, a békák szerenádja.

 

A fákon még egy-egy madár hangja búg.

Szól a másiknak:- Még ne aludj!

Végre tavasz van, énekeljünk!

Nem kell, a nappal aludni térjünk.

 

Már este van, mikor a Hostellákhoz érek.

Alatta is régen pincék éltek.

Ma, az elhagyott pincék mélye.

Szelíd rókáknak ad menedéket.

 

A Teleház mögött egy róka pár,

egymással játszik, vagy táncot jár.

Nem zavarja egy kicsit sem,

 

hogy a padra leülve, őket figyelem.

 

Bor

 

A faluban sok a bor,

de vajon hol lehet?

Íves, míves, díszes, pincék

ajtai megett.

Fahordóba bújva várják,

a szomjas sereget.

Kiszolgálnak, szomjas vándort,

s úri népeket.

Hűvös pince mélyen,

 jó a hűs nedű.

Csak vigyázz mikor feljössz,

ne legyen derű!

Mert bornak a meleg

nem barátja.

S fent a napon,

jól fejbe vágja.

 

Sváb nép

 

Idén volt nyolc éve, hogy

e faluban élek.

Ám bár először

a"kert falusi"részen.

Idegen volt minden,

és mindenki itt.

Mára már sokan

a barátaim.

Furcsa volt beszokni

a sváb világba.

A svábság minden

apró virtusába.

Sétálva az utcán

néha meglepett,

Hogy svábul beszélnek

magyar helyett.

Itt vasárnap, ha jó időben,

végig megyek a falun.

Az öregek a kapualjból

kívánják a jó napot.

Kiülnek a padra,

megvitatni dolgokat.

Mi történt a héten,

s még megannyi dolgukat.

A közösségi szellemet

az is jól mutatja.

Hogy mindenki tudja

ki-kinek az apja, a nénje,

a bátyja, vagy épp a húga.

Mindenki, mindenkinek

félig a rokona.

Ha másképp nem,

de a vér alapján.

Mert a vér számít

itt is, és a név.

És, hogy ki, mennyire tős,

az fontos!

Mert a sváb nép a nép! 

 

Kápolna a holdfényben

 

Teliholdas éjszakán,

hazafelé menet.

Utam a temetőn keresztül,

a kápolnához vezet.

 

A holdvilág a harang

tornyán játszik.

Kivilágított fala,

még szebbnek látszik.

 

Kecsesen áll az éjszakában.

De mégis alázatra utasít.

Hogy csendben haladj az utadon erre!

A holtak nyugalmát nem felverve!

 

Mint őrtorony.

Ő a temetőt vigyázza.

A gesztenyefák mögül,

mintha mindent látna.

 

De nem ijeszt el senkit,

a hozzá jövőt várja.

Megállít engem is

egy csendes imára.

 

Elmondom magamban,

Istent arra kérve.

Minden elment szerettemre,

bocsánatát intse.

 

Egy kicsit, itt

a kápolna tövében.

Mintha a lelkem is

megkönnyebbülne.

 

Van benne valami.

Ami vigaszt ad a szívnek.

Pedig nem tesz mást,

áll egyszerűen, szépen.

 

A telihold fényében.

 

Csendben, szelíden.

 

Barátok I.

 

Mikor néha- néha töprengek, s magamban értékelek.

Van, hogy mérlegre teszem, ki, miért szeret…?

Az évek alatt rájöttem, nem kell nekem sok barát.

Az a pár ki van, elég, ha mellettem áll.

Volt mikor cseppet sem volt vidám az életem.

De Ők ott voltak, s együtt sírtak velem.

Vigaszt adtak a nehéz napokban.

Vidítottak a bánatomban.

S kezet nyújtottak nekem.

Nem kérdezték meddig tart még?

Míg kellettek, pont addig voltak ott.

S mikor újra nevetni láttak.

Láttam, hogy ők is boldogok.

Velem vannak jóban is, mikor kedvem ragyog.

Együtt nevetnek velem, mikor akarom.

Megéltünk oly sok dolgot már.

De nem hagytak magamra sosem.

Érezni köztük, ha velük vagyok, hogy a szeretet átölel.

 

 

.

Barátok II.

 

Csendes estén, szűk baráti körben.

Beszélgetünk, nevetgélünk

a Dönci vendéglőben.

Ülünk a pultnál, szóba kerül minden,

Nem váltunk világot,

elnevetünk mindent.

 

Sörünk, pálinkánk végig ér a pulton.

Szórakozva, ellazulva,

nem törődve gondon.

Vidám a hangulat, jól érezzük egymást.

Kiforgatva minden szót,

kinevetjük egymást.

 

Mikor a hangulat a tetőfokra hág,

A nevetés lassan

nyerítésre vált.

A téma is józanon alpári lenne.

De spiccesen az ember,

mintha gátlástalan lenne.

 

 Ma mégis úgy tűnik, ez kell mindenkinek.

Hisz akárhogy is nézzük,

nem vagyunk már szüzek.

Bent a pultnál beszorult a meleg,

Ezért a kiscsapat

a teraszra kimegy.

 

Kint, a friss levegőn, felcsillan az elme.

Még az is meghibban,

aki normális lenne.

Megint kezdődik a benti őrület.

Szakadunk egymástól,

lökjük a szöveget.

 

Ha valaki józanon hallgatna minket.

Azt hinné elittuk a maradék eszünket.

Kérünk még egy kört,

már nem szomjas senki.

Ez lesz a"felállós",

aztán megy mindenki.

 

No, de azért ennyire

senkinek sem sürgős!

A következő körre

azt mondjuk"lefekvős".

Majd jön a leges leg"uccsó",

és a"Szent János".

 

Ez után már belátjuk, hogy

mindenki álmos.

Sátrat bontunk lassan,

megy mindenki haza.

Tudjuk, hogy a reggel

nem lesz ilyen laza. 

 

 

Az öreg temető

 

Sétálva az úton, ha előre nézek.

Gesztenyefák köszönnek, bólogatva szépen.

Óriás korona, rajta ezer virág.

Előre küldi a széllel az illatát.

 

Amikor a fákhoz közelebb érek.

Mintha a fák hirtelen eltűnnének.

A törzseiket magas oszlopoknak látom.

Mik maguk mögött rejtenek egy csendes világot.

 

Az örök béke hona.

Kőből kirakott út vezet el oda.

A járda mentén, ha jobbra-balra nézek,

Krisztus végső útját mutatják a képek.

 

Akármerre tekintek, mindenhol sírhalom.

Elfáradt lelkeknek a végső oltalom.

Nevek sorban-sorban, mélyen kőbe vésve,

hogy mikor születtek, és mentek el végleg.

 

Naponta látom az öreg temetőt.

Rejtenek a sírok öreget, csecsemőt.

Sirattak el ott már fiatalt és vénet.

Sirattak el jó feleséget, férjet.

 

Volt ki a barátjától köszönt el végleg.

Volt ki a szeretőjének mondott örökké véget.

Szívek szakadtak meg az öreg temetőben,

mikor, szerettüktől búcsúztak el végleg.

 

Merengve magamban, gondolatom szárnyon.

Felnézve előttem egy új dolgot látok.

A járda végén, a temető mellett,

kis kápolna épül egyre feljebb-feljebb.

 

Emléket állítva a nyugvó lelkeknek.

Imányi helyet adva, síró szeretteknek.

Hogy térdre rogyva,összefont kezekkel.

Imáját mormolja könnyező szemekkel.